36. Fejezet

Sziasztok! nem tudom, hogy mennyien olvassátok még a blogomat, de remélem azért nem adtátok fel. Mostanában sok a dolgom, rossz a hangulatom, és nincs is ihletem ezek miatt, de most hoztam nektek egy új részt. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, és hagyjatok kommentet is légyszíves! :)

Ági

Mondhatnánk, hogy az után a beszélgetés után, ami Myung Soo és Ah Ri között történt minden a helyére került, és mindketten tudják, hogy melyik irányba induljanak el. Azonban ez közel sem így volt.

Megvolt minden ok, amiért a múltban sem működött teljesen jól a kapcsolatuk, és ez a néhány dolog még mindig ott lebeg körülöttük. Mindketten problémásan fejezik ki érzelmeiket, nem tudják, hogy hogyan viselkedjenek egymással bizonyos szituációkban. Sőt! Ami azt illeti még talán egy kicsit kínosan is érzik magukat az ömlengős beszélgetésük után.

- Hyung Seok, mindent, amit eddig elterveztem megvalósítottam. – a barna elkísérte barátját a könyvtárba, mert szüksége volt a disszertációjához néhány forrásra. – Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek most. Nem terveztem ilyen hosszú távra. Azon is meglepődtem, hogy egyáltalán sikerült megbeszélnem vele a dolgokat. – nekidőlt a mögötte álló könyvespolcnak.

- Nézd, Hyung… tudod, hogy sok lánnyal randiztam már, amíg nem találkoztam Seo Hee-vel. Tisztában vagy vele, hogy nem is a hosszú kapcsolataimról voltam híres, ezért nem is tudtam, hogy miként kéne viselkednem vele, de… idővel minden olyan egyszerűnek tűnt. Mintha mindig is ő lett volna az, aki mellett lennem kell. Mintha az egész keresgélés, és idő, amit más lányokkal töltöttem elhalványult volna, és csak ő létezett. Idővel… - hiába mondom ezt a szót még ezerszer – minden szépen a helyére kerül, és olyan természetes lesz, mintha nem is ismertél volna mást.

- Sosem hittem volna, hogy eljön az a pillanat, amikor szerelmi tanácsokat fogok kérni tőled. – rázta meg a fejét Myung Soo.

- Azt sem hitted el, hogy egyáltalán leszel valaha szerelmes. Nem meglepő, hogy most így kételkedsz magadban. Mindig is úgy gondoltad, hogy nem érdemled meg, hogy nincs senki, aki olyan roncsot érdemel, mint te. De végül megtaláltad Ah Ri-t, aki talán még sérültebb nálad is. – rakta vissza a következő könyvet átlapozás után, mert nem volt benne semmi, amit használni tudott volna – Nem vagy magabiztos, ha ilyen dolgokról van szó. Ez a te bajod!

- Talán igazad van… - gondolkodott el a fiú.

- Eleinte ott volt az az ’Oppa’, ahogy Seo Hee emlegette, hogy is hívták?

- Tae Woo… - válaszolt a barna.

- Biztos, nem is fontos a neve. Olyan féltékeny voltál, hogy hirtelen elkezdtél akcióba lépni, és végül megkaptad a lányt, aztán jött Baekhyun. Azt hitted, hogy a vetélytársadnak sem lehet nevezni, de miután feladtad a kapcsolatodat Ah Ri-val, és önző okok miatt, kizárólag önmagadra gondolva leléptél Amerikába, jött ő és türelmesen várva, még Ah Ri képes volt beengedni a szívébe, megszerezte a lányt, és kitöltötte a helyed. Sőt! Ami azt illeti sokkal tovább is bírta, mint azt gondoltuk volna. Az érzései igaziak és őszinték voltak.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy az enyémek nem azok? – szorította össze fogsorát dühében. „Miért fényezi előttem azt a ficsúrt?”

- Nem… azt nem állítottam. – „Pedig így jött le…” – Egyszerűen… ő sokkal jobban ki tudta mutatni, ezért sokkal intenzívebbnek tűnt a kapcsolatuk. Sokkal valóságosabbnak.

- Miért állítod be előttem ezt a senkit, valami istennek hozzám képest? – ezen a kijelentésen Hyung Seok csak nevetni tudott. Minden bizonnyal nagyon ellenszenves volt Baekhyun az ő hyung-jának. Vajon mi lenne, ha elmondaná neki, hogy valójában miért szakított Ah Ri-val… még kisebbnek érezné magát vetélytársa mellett. „Hogy lettem én az egyetlen, aki mindent tud ebben a sztoriban? Ez olyan nagy teher nekem…” – gondolta magában. „El kéne mondanom? Nem… még nincs itt az ideje!”

- Istennek nem Isten… de nem egy senki. – nem tudott magán segíteni, egyszerűen csak megvédte Baekhyunt. A tudással maga mögött, amit összegyűjtött… nincs más lehetősége, mint kiállni mellette. A fiú élete amúgy is elég sanyarú, nem kell még fokozni is.

- Oh, szóval az ő pártját fogod? Igazából nem is akarod, hogy a kapcsolatom rendeződjön Ah Ri-val, ugye? Ő az új legjobb barátod? – Myung Soo nem tudott mást érezni csak haragot és sértettséget. Hogy lehetséges, hogy egy lúzer kis fotóstanonc elvesz tőle mindent, amiért megküzdött? Van ennek egyáltalán értelme?

- Erről szó sincs… nem tudom, hogy miért lettél hirtelen ilyen ingerült, de van a sztorijának olyan része is, amit nem tudsz. Ez minden mondandóm, Myung Soo. – mosolygott rá. Még soha nem beszélt vele ilyen egyenesen. – Megtaláltam a könyvet, mehetünk! – de a Jégherceg meg sem mozdult. – Haragszol?

- Milyen része? – nézett komolyan Hyung Seok szemébe.

- Nem hiszem, hogy itt az ideje, hogy megtudd. Most Ah Ri-val foglalkozz. – elindult a recepciós pulthoz, hogy magáénak tudhassa a könyvet egy időre. Bár nem számított rá, de Myung Soo követni fogja őt, mégis így volt.

- Ki fogom deríteni.

- Ha elrendeződtek a dolgok, akkor majd elmondom Hyung. Ne próbáld meg kideríteni… Össze fog törni téged.

- Mi? – nem értette.

- Túl sok minden történt, amit egyelőre még nem szabad megtudnod. A legfontosabb, hogy maradj higgadt, és… ne ítélkezz sem felettem, sem Baekhyun felett. – a fiatalabb lezártnak tekintette a témát, tehát azonnal másra is váltott. „Ez mi akart lenni?” – gondolta magában a barna, és nem is igazán figyelt arra, hogy miről beszél a továbbiakban barátja. „Valami, ami össze fog törni? Mi az?”

Ah Ri a kávézóban töltött napján úgy érezte, hogy minden szép lassan visszaáll a rendes megszokott kerékvágásba. Azonban valami furcsa bizsergést érzett a mellkasában. Mintha valami nem lenne rendben. De mi?

Nem tudta megmondani, és a nap további részében pedig annyira elfoglalt volt, hogy eszébe sem jutott ezen gondolkodni.

Időközben bármilyen furcsa is, de Seo Hee rezidens pincérnőként dolgozott az üzletben, és egész jól ment neki a munka. Az ügyetlen, felelőtlen énjét nagyon úgy látszott, hogy sikerült otthon hagynia, és ez jól jött az üzletnek. Azt mondták az emberek, hogy az atmoszféra kezd megint olyan lenni, mint mikor Ahjjusi vezette az üzletet.

Ezt nagyon jó volt hallania, hiszen minden vágya az volt, hogy ez így történjen. Eleve arra sem számított, hogy a volt tulajdonos ilyen hirtelen elhatározásból fog szerzetessé válni, és minden vagyonáról lemondani Ah Ri javára. Főleg úgy, hogy a lány nem is gondolta, hogy ilyen közel állnak egymáshoz a férfivel.

- Ah Ri! – húzta félre Hyung Seok a lányt. Kissé megrémült az első pillanatokban, hiszen egyelőre azt sem tudta, hogy a fiú az üzletben tartózkodik. – Bocsánat, hogy megijesztettelek, nem akarattal történt.

- Te mióta vagy itt? – pislogott kettőt.

- Most nem rég jöttem Myung Soo-val. Szeretnék beszélni mindkettőtökkel valami nagyon fontosról. – nyelt egy nagyot, ahogy körülnézett. – De nem itt! Hyung kint vár. Tudnál időt szakítani ránk? – a lány nagyot nyelt, mert hirtelen ideges lett Myung Soo nevét hallva, de végül beleegyezően bólintott. A fiú karon ragadta, és kihúzta az utcára, és most már hárman szinte síri csendben haladtak lefelé az utcán, míg meg nem álltak egy kisebb étterem előtt. – Ide bemegyünk! –jelentette ki.

- Te tudod miről van szó? – hajolt közelebb Myung Soo-hoz Ah Ri, aki látszólag valamin nagyon gondolkozott, mert megilletődött egy pillanatra a közelségétől.

- Nem. De azt mondta ketten is kellünk hozzá, hogy mindent időben el tudjon intézni. – rántotta meg a vállát. – Nagyon csinos vagy ma. – Nézett végig a lányon csodálattal. Ugyan is a mai nap folyamán ez volt az első alkalom, hogy látták egymást. Reggel a fiúnak be kellett mennie apjához a céghez, hogy munkába állhasson a következő héten. Megint.

- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz! – pirult el. A fiún fekete öltönyt viselt ugyan ilyen színű nyakkendővel és fehér inggel. – Ez az egész nagyon érdekesnek tűnik. – A Jégherceg csak mosolygott, hisz egyetlen szót sem tudott volna kinyögni. Szinte egymáshoz öltöztek, úgy, hogy nem is találkoztak reggel, vagy megbeszélték volna.

- Passzol a ruhánk. – nyögte ki végül féloldalas mosolyal.

- Úgy fest. – Miért tűnt úgy, hogy Ah Ri sokkal lazábban kezeli a találkozást, mint ő? Miért feszélt egyáltalán? Ó, hát persze! Az miatt a furcsa beszélgetés miatt, amit Hyung Seok-kal folytatott nemrégiben.

- PALE! – kiáltott rájuk bentről a harmadik, amitől mindketten elpirultak, s gyorsan leültek a másik két üres székre. – Nagyon feszült vagyok mostanában srácok!

- Mi a baj? – akasztotta fel táskáját a szék támlájára miközben feltette a kérdést.

- Baj az nincs, csak épp… egy nagydologra határoztam el magam. – vett egy mély levegőt. – Nemrég Seo Hee és Én megismerkedtünk egymás szüleivel… és amikor ezt az időt töltöttük a szülőkkel… - kirándultunk, mert mind a négyen odáig vannak a természetért – arra gondoltam, hogy ez számomra tökéletes. Családi programokat szervezni a szerelmemmel…

- Lehetséges, hogy te most… - húzta össze szemöldökét Ah Ri.

- Szeretném, ha segítenétek megszervezni a lánykérést! – hadarta le végül egy szuszra. – Már legalább fél éve gondolkodom rajta, hogy mit is kéne csinálnom, és egy fantasztikus ötletem támadt, amit nagyon szeretném, ha segítenétek megvalósítani!

- Lánykérés? – döbbent meg Myung Soo ls Ah Ri egyszerre. Egy pillanatra az étteremben ülők rájuk szegezték a tekintetüket, néhányan mosolyogtak is, de aztán visszafordultak a saját asztalukhoz.

- Igen! – határozottabb még sosem volt

- Nem gondolod, hogy egy kicsit elsieted?

- Elsietni? Akkor sietném el, ha az első nap megkértem volna a kezét. Majdnem három éve vagyunk együtt, és nem hiszem, hogy ez valaha is másképp lesz a jövőben. Vele akarom leélni az életem, Hyung. Ha le akarsz beszélni róla, akkor felejtsd el! – rázta a fejét makacsul.

- Én segítek. – mosolyodott el Ah Ri boldogan. – Minden egyes pillanatban, amikor látlak titeket, arra gondolok, hogy a ti szerelmeteket a Mennyben rendelték el. Nincs is kétség afelől, hogy ezt támogatni tudom. Mindkettőtöknek botrányos múltja van párkapcsolatot illetően, hogy összetartoztok. – harapott bele az egyik pizza-szeletbe, amit épp most hozott ki a pincér. Annyi ideig álltak volna kint egymást fürkészve, hogy Hyung Seok közben rendelt is? Megdöbbentő.

- Én is segítek. – egyezett bele egy sóhajjal Myung Soo. – Szóval mi az ötleted?

Nagyon is érdekelte a dolog, hiszen, amíg ezt közösen kell csinálnia Ah Ri-val vele lehet. Mi lehetne a probléma?

- Szóval arra gondoltam… - kezdett bele a magyarázatba.

- Ez elég jól hangzik… - bólogatott Ah Ri. Az ötlet lenyűgözte őt, nem is kétséges, az arcára volt írva. – Mikor kezdünk?

- Holnap reggel nyolckor! Nem szabad, hogy megsejtse, mindent titokban kell csinálnunk. Okay?

- OKAY! – az asztal fölé emelték kezüket. – HWAITING! – kiáltották a magasba. Érdekes hét elé néznek.

35. Fejezet - Kínos pillanatok, és nagy igazságok!

Van egy nagyon igaz mondás az édesanyjától, ami most Myung Soo agyába hasított, ahogy „régi-új” szobájában Ah Ri vállát átkarolva feküdt az ágyban.

„Vannak idők, amikor túl gyorsan akarsz mászni, s ilyenkor zuhansz a legmélyebbre” – hogy is felejthette el ezt? Hisz ez tanította meg rá, hogy legyen türelmes.

De miért van az, hogy amikor a felépített személyiségére gondol, és arra, hogy Ah Ri mit hoz ki belőle, valahogy mindig megdőlnek az elméletei. Valahogy mindig máshogy cselekszik, mint ahogy azt máskor szokta. Sokkal őrültebb, érzelmesebb, ragaszkodóbb, veszélyesebb, és szenvedélyesebb, mint előtte bármikor.

Amikor találkozott a múltjában más lányokkal, nem érzett semmi mást, csakhogy a szíve egyre fagyosabb és fagyosabb lesz, de aztán egyetlen érintés Ah Ri-tól és márel is veszett. Mégis hogy tudná kijelenteni, hogy tud enélkül élni, amikor életet ad neki? Amikor ő az egyetlen, aki tényleg érezteti vele, hogy az életet megéri élni – még a sok fájdalom mellett, amit egymásnak okoztak ezek alatt az évek alatt, mégis úgy gondolja, hogy a lány mellett a helye.

Csak éppen hogy fogja ezt a hibát helyrehozni? Hisz most találkoztak egymással először Amerika óta, és mi az első, ami történik? Hagyja, hogy a vágyak eluralkodjanak rajta, és ráadásul az egész szituáció még számára is úgy jön le – nem még ha elmondja Hyung Seok-nak – hogy kihasználta a lány szomorúságát.

Egyértelmű, hogy erre nemet kellett volna mondania, gentlemannek kellett volna lennie, és miután már összebarátkoztak… De persze volt olyan ostoba, hogy ez az aprócska kis gondolat kicsusszant az elemzett adatok közül mielőtt jobban belemerültek volna az aktusba.

Nem mintha olyan sokat mérlegelt volna, miután Ah Ri szinte könyörgött neki azokkal a hatalmas mogyoró szemekkel, hogy tegyék meg.

- Mindenki követ el hibákat, ugye? – suttogta a mellette fekvő lány fülébe, aki most kicsit megráncolta a szemöldökét, és még jobban hozzábújt, egyértelmű jelzést adva ezzel a fiúnak, hogy még közel sem szeretne felkelni.

A tudatalatti egy nagyon kényes dolog – furcsa jelzéseket ad, furcsa tettekre késztet, és még csak bűntudatot sem érezted veled. persze ez csak a tudatalatti éned. A többi csak akkor lép működésbe, amikor más ösztönszerűen cselekedtél, és már elkésett. Miért csak később jön a bűntudat?

Órák teltek el, és Myung Soo agya teljesen kikapcsolt. Már nem akart figyelni a nemtetsző jelekre a testében, nem akart azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha a lány – akit nyugodt szívvel hívhat élete szerelmének – felébred. Egyszerűen csak hallgatta a nyugodt szuszogást, és figyelte, ahogy az álom hatására az arcizmok néha-néha megremegnek. Mit fog tenni, amikor felébred Ah Ri? Alvást színlel, és vár mit tesz a lány először.

Ah Ri a napsugarak zavaró fényére ébredt fel, ami majd kisütötte a szemét. nem gondolkodott sokat, arcát a mellette fekvő nyakához szorította, hogy kissé legyen ideje a szemének magához térnie. Valamilyen furcsa oknál fogva nagyon nyugodtak, kiegyensúlyozottnak érezte magát.

Egészen addig még el nem gondolkodott azon, hogy vajon ki a fene az, aki mellette fekszik, mivel egyértelműen nem lehet Baekhyun, aki nemrég szakított vele. de akkor ki?

Újra kinyitotta szemét, és ezúttal meg is erőltette annyira, hogy a szeme hozzászokjon a fényhez. tehát tökéletes lett a rálátása Myung Soo békésen szundikáló arcára. Valamilyen furcsa oknál fogva a nyugodtság, és a béke nem hagyta magára. Halvány, de annál boldogabb mosoly kúszott ajkaira miközben kisimította a Jégherceg arcából a rakoncátlan barna tincseket.

Közelebb bújt és tenyerét a fiú mellkasára helyezte így érezhette, hogy milyen gyorsan ver most a szíve. Játszhatta volna a naivat, de semmi kedve nem volt hozzá – abból már rég kinőtt, elvégre sosem volt az a tipikus emberi fajta.

- Myung Soo. – szólította meg halkan, rekedtes hangja megremegtette az említett füleit. „Persze, hogy ébren vagy…” – Nyugodtan nyisd ki a szemed… nem foglak leszúrni, vagy kiabálni, vagy kiakadni.

- Kínosnak érzem ezt az egész szituációt.- fújta ki a levegőt a fiú. – Nem akartam, hogy ez így történjen.

- Én sem, de mit tehetnénk? A szívünk általában előbb cselekszik, mint az ahogy az agyunk gondolkodni kezdene. – felült, és gyorsan öltözködni kezdett.

- Eddig annyira ellenszenves voltál, most pedig… - nyitotta végre ki nagy csoki-barna szemeit, s meredt egyenesen a másik hasonló íriszeibe.

- Sokan szúrnak, amikor félnek. – harapott rá Ah Ri az alsó ajkára.

- Félnek? Mitől féltél?

- Tőled! – emelte meg hangját miközben közelebb hajolt, hogy nyomatékosítsa állítását.

- Miért kellett volna ilyet tenned? Sosem bántottalak. – pislogott értetlenségét kifejezve, s ülő helyzetbe tornázta magát. Körülnézett most először, amióta csak ébren van, s „régi-új” szobáját vélte felismerni. „Hogy lehet, hogy még mindig az én illatom van itt?”

- Érzelmileg nagyon is Myung Soo… - csak ennyit mondott, és kisétált a szobából. Nem hitte el, hogy tényleg lefeküdt ex-barátjával.

Ahogy az emlékek elő-elő törtek az elmúlt estéről csak elpirulni és mosolyogni tudott. Az éjszaka olyan szenvedélyes volt, hogy azon is meglepődött, hogy egyáltalán nagy részben belőle áradt a vágy. De nem mintha a barnát félteni kellett volna. „Azt hiszem erre az estére mindketten két évet vártunk.”

Fogmosás közben egész idő alatt azon kattogott az agya, hogy hogyan úszhatná meg a kérdéseket, amit majd Myung Soo fel fog tenni neki, de az igazat megvallva arra a következtetésre jutott, hogyha hamarabb túl van rajta, akkor kisebb sérülésekkel fogja megúszni – ha ez egyáltalán lehetséges.

Felhúzta a kényelmes ruháját, ami furcsa mód teljesen feketének bizonyult, és kisétált a fürdőszobából. Nagyon jól tudta, hogy hol találja majd a fiút, hiszen mindig a reggeli volt neki az első. Ha nem tömte tele a hasát, akkor nem is ment sehová.

- Remélem nem baj, hogy felhasználok pár dolgot a hűtőből.

- Ez mindig is így volt… miért zavarna? – mosolygott, aztán végigmérte a fiút. Csak egy melegítő rövidnadrág és egy trikó volt rajta. A reggeli kócos hajával pedig a látvány maga volt egy isteni jelenség; mintha azt harsogná számára: gyere és harapj belém.

Erre a perverz gondolatra azonban fülig pirult. Myung Soo pedig zsebre tett kézzel mérte végig.

- Igen, így volt. – dőlt neki a mosogatónak, miközben tekintetét Ah Ri-ról a készülő rántottára függesztette. – De a dolgok megváltoztak mostanra, és ezt te is tudod.

- Tényleg ilyen korán el akarod kezdeni ezt a beszélgetést? – hajtotta le a fejét zavartan. Nem akart belemenni ebbe az egészbe, de előbb utóbb úgy is túl kell esniük rajta.

- Tudom, hogy idősebb vagyok nálad egy évvel, de ez még nem jelenti azt, hogy érettebb is. Nagyon jól tudod, hogy ezen túl fogunk esni, csak húzni akarod az időt. De minek? Két évünk volt rá, hogy húzzuk.

- És az mégis kinek a hibája? – nézett bele szúrósan a csoki-barna szemekbe. Most már aztán tényleg nincs visszaút.

- Egyértelmű, hogy az enyém. Ezt nagyon jól tudom, de volt rá két évem, hogy végig gondoljam, és nagyon hamar rájöttem, hogy egy idióta voltam. Nem minden sarkon találni egy irányításmániás, kissé őrült, sérült személyiséget, aki még el is visel engem.

- Tessék? Én nem vagyok ilyen! Ha nagy része igaz is, akkor a sérült az biztos, hogy nem! – úgy beszélt, mint egy durcás kisgyerek, amitől a fiúnak mosoly kúszott ajkaira.

- Az a személy akit most leírtam, te vagy Ah Ri. Próbálhatod tagadni, próbálhatod elfedni, de ez vagy te. Egy sérült ember. Valaki, aki fél attól, hogy egyedül van, de attól is,  hogy be kell engednie valakit a szívébe. A magány irányítja az életedet, akárcsak az enyémet. Nagyon szépen sikerült elrejtened Baek Hyun elöl, hisz nem is tudta, hogy valójában mennyire egyedül vagy mellette, de én láttam. Ott van a szemedben az az aprócska kis szokta, amit minden reggel látok, amikor tükörbe nézek; amit csak az láthat, aki ugyan olyan, mint te. Sajnálom, de nekem nem tudsz hazudni… ismerlek téged.

- Elnézést, de mégis mikor sikerült megismerned? Abban az egy hónapban? Ugyan kérlek!

- Az irónia nem vezet előnyhöz. Főleg nem ebben. Előtte heteket töltöttünk együtt. Több időm volt, mint egy hónap. Legalább kettő. – mosolyodott el gúnyosan. – De nem az idő a lényeg… hanem az érzés. Már az első megnyilvánulásodtól kezdve, olyan érzésem volt, mintha már ismerlek; mintha már mindent tudnék…

- Ugyan kérlek! Nem egy dorama főszereplői vagyunk Myung Soo, és én sem vagyok már annyira naiv, hogy ezt elhiggyem. – hangja nyugodt volt, de a mély jelentése annál inkább hasogatta a fiú szívét.

- A bizalom megtört… ezt akarod mondani igaz? – húzta el a száját. – A legtöbb, amit tenni tudok, hogy elmondom újra és újra, aztán pedig bebizonyítom, hogy igaz.

- Mit? – a tény, hogy a Jégherceg elindult felé kicsit meghökkentette, ezért megpróbált felállni, de a mozdulat felénél már a fülébe suttogta a szavakat.

- Mindennél, és mindenkinél jobban szeretlek! – Ah Ri tekintetét a csoki-barnába mélyesztette, s megint előjött az a furcsa érzés a gyomrában, amely Baek-nél sosem; térde remegni kezdett, s megakadt a torkán a szó.

- Ne! Ezt ne! – tért magához néhány másodperc után, ami egy örökkévalóságnak tűnt. – Ezt nem akarom hallani, mert hazugság! – gyűltek könnyek a szemébe.

- Ezt értetted alatta? A félelem alatt? Hogy ez egy hazugság?

- Nem! – állt fel, így odébb tudta lökni a pizsamás Myung Soot, így egy kis levegőhöz juthatott.

- Akkor mit? – ragadt meg a csuklóját, hisz már majdnem elrohant a válaszok elöl. – Én mindig őszinte vagyok veled Ah Ri, az első perctől hogy újra találkoztunk, de te hárítasz, és/vagy kitérsz a válaszok elől. Hallani akarom az okokat. Az igaziakat! – hazudhatta volna, hogy nem fáj neki ez az egész, de a tény, hogy a lány nem őszinte és nem is akar az lenni vele, amikor ő mindent megtesz, hogy rendbe hozza a hibáit… maga volt a pokol számára.

- Az igaziakat? Hah! – Ah Ri hangulata egy pillanat alatt változott át sértettből fölényesre és szúrósra. Valamiért ez a személyisége is megdobogtatta a másik szívét. Egyszerűen csak mindent szeretett benne. – Tudod mi az igazság? Az, hogy már attól remegni kezd a térdem, s görbe szorul a gyomrom, ha csak meglátlak az utca túloldalán. Mégis, hogyan tudnám megvédeni így a büszkeségem? Veled szemben tehetetlen vagyok, és ez olyan mintha lemondanék a saját életemről! Minden pillanatban, amit veled töltök egyre gyengébb leszek, és egyre közelebb leszek hozzá, hogy feladjam Myung Soo! Egyre közelebb löksz az igazsághoz!

- Mi az? – lépett közelebb a lányhoz, s maga felé fordította. A szemébe akart nézni, amikor kimondja; látni akarta a változást.

- Hogy sosem utáltalak, és sosem foglak. Hogy mindig is… - de elhallgatott.

- Ah Ri… muszáj hallanom! Mond ki! – fogta könyörgőre, amikor úgy látszott már nem lesz folytatás. – Ha most kimondod, nem fogom feladni. Újra elérem, hogy bízz bennem! Csak mond ki! – gyűltek könnyek a szemébe. Egész életében elfojtotta az érzelmeit, hogy senki se láthassa, de amikor a lányról van szó – természetesen ahogy az a regényekben is meg van írva – minden hiába. Elveszik, mint egy bárány a mezőn.

- Mindig is… - nyelt egy nagyot. Itt a vége, ugye? Nincs más választása, hisz a fiú már úgy is tudja. – Szerettelek. – Ah Ri olyan reakciót kapott, amire a legkevésbé sem számított

.- Köszönöm. – sóhajtotta Myung Soo miközben megölelte a lányt. – Minden olyan lesz, mint régen… mindent rendbe fogok hozni. – bújt hozzá még szorosabban.

- Azt hiszed, hogy ez csak egy emberes meló? – fonta a fiú dereka köré karjait. Visszaölelt.

34. Fejezet - I'm almost home

Ez az a fejezet, amire olyan sokat kellett várnotok. Amikor írtam én nagyon izgatott voltam, pedig tudtam, hogy mi lesz a vége. remélem belőletek is hasonló élményeket vált majd ki. A legtöbb, amit most mondani tudok az, hogy... valaki hozza nekem haza Myung Soo-t, mert most már vele is szoktam álmodni! *-*

Léptek zaja törte meg a folyosó félhomályba borult némaságát. Az ember azt hinné, hogy ez akár egy horrorfilm jelenete is lehetne, ahol a helyes fiú épp kinyitja azt az ajtót, amely mögött a végzete rejtőzik; ha mázlija van ennek a valakinek, akkor csak egy mesterlövész várakozik rá, aki gyors munkájáról ismert, de ha nem – ahogy ez jelenleg állt -, akkor sejtheti már előre minden néző, hogy kínok között fog elhalálozni.

Kopogtat az ajtón, ami a hirtelen jött nyomástól akaratlanul is megadja magát, és résnyire nyílik. „Semmi hirtelen mozdulat” – akár még ezt is gondolhatnánk. Elvégre elég furcsa, hogy a reggel ezen órájában tárva-nyitva hagyja valaki az ajtaját; ez már az első pillanattól kezdve intő jelnek számít. De ahogy ez lenni szokott a főszereplőt soha semmi nem tartja vissza attól, hogy egy nagy baklövést kövessen el, s csak azért is bemegy a helyiségbe…

- Oké, Seo Hee, elég! – törte meg a feszült csendet Myung Soo, akinek már nagyon elege volt a rögtönzött horror-esttől, amit az áramszünet okozott. – Ezer örömmel hallgatnám végig ezt a fantasztikus történetet, de én most megfogom magam, és átmegyek Ah Ri-hoz! – felállt, és a sötétben tapogatózva – miközben térde, és sípcsontja tájékán számos zúzódással gyarapodott -, megkereste a szobáját, ahol telefonjával világítva előhalászott a szekrényből egy kockás inget, és a kedvenc farmerját.  Hogy miért ezeket a göncöket? A válasz egyszerű: ebben nézett ki a legjobban, és ezt nagyon is jól tudta magáról. A szokásos lezser kócos haja helyett, most a fürdőszobában hajlakkal felállította a haját így még inkább szexi rossz-fiús külsőt adva magának. Már rég megtapasztalta, hogy ez az a kinézete, amiért a nők képesek lennének meghalni. Nem is csodálkozott rajta, hisz még akár modell is lehetne, ha akarna. Sőt! Akár még egy Idol bőrébe is bújhatna, hiszen tud táncolni, jó a hangja és nem utolsó sorban még jól is néz ki.

Ami persze nem jelenti azt, hogy képes lenne megbirkózni az Idolok életével. Mindig figyelnének rá, mindig a figyelem központjában lenne… tudta, hogy ez nem neki való. Az ő csendes, visszafogott oldala ebbe semmiképpen sem tudna beleszokni.

Na jó! Még önmagát is álltatja ezzel a hazugsággal. Egyértelmű, hogy imádna olyan életet élni, amiben ő a világ közepe, de erről lemondana azon nyomban, ahogy felajánlanák neki. Miért? Mert ebben az álomban egyáltalán nem szerepelhetne Ah Ri. Vagyis szerepelhetne, de csak titokban, mintha nem is létezne. Ilyen dolgot viszont semmiképpen sem engedne meg magának; már nagyon rég kitalálta, hogy a lány a legjobb dolog az életében, s még véletlenül sem hagyná, hogy ilyen semmibe vett, magányos életet kelljen élnie. Az pedig még csak a plusz a dologban, hogy sem ideje, sem energiája nem lenne rá, hogy még a szerelmi életével is foglalkozzon.

Megrázta a fejét a hirtelen támadt gondolatok kiűzésének céljából, s kilépett a koromsötét folyosóra. Mivel már úgy ismerte Hyung Seok lakását, mint a saját tenyerét bátran indult meg a bejárati ajtó felé – mondjuk ezt nem nagyon támasztotta alá az iménti kis bukdácsolós akciója a nappaliban, de azt legalább biztosan állíthatta, hogy tudta a fürdőből merre kell indulnia, hogy kijusson a lépcsőházba.

Mivel az egész kerületben nem volt áram valamilyen felújítás miatt – amit Myung Soo egyáltalán nem értett, mert azért ez egy nagyon nagy terület -, a sötét utcákon haladva érzékeire és ismereteire hagyatkozva, zsebre tett kézzel, lezser tartással haladt a célja felé.

Ah Ri lakása alig volt négy utcányira Hyung Seok-étól, ezért hamar odaért. Arról nem is beszélve, hogy annyira be volt sózva egész nap, amiért barátja visszatartja őt, „reggeli-azonnali-frontális” támadástól, hogy a léptei is alapjában véve sokkal gyorsabbak voltak, mint szoktak.

Azonban a léptei szép lassan, ahogy meglátta az elé magasodó ötemeletest, lassultak. Szíve eszeveszett módon kezdett el dobogni, a tenyere izzadni kezdett, és nem bírta ki, hogy ne kezdje el harapdálni alsó ajkát, ami kiskora óta egy rossz szokása volt. Azonban, az ajtóban állva, miközben azt próbálta kitalálni, hogy mégis mit kéne mondania, rádöbbent valamire; valami nagyon fontosra, ami eddig szinte teljesen elfelejtett.

Minden, amit a L.A-i találkozásuk során mondott napok hosszas gondolkodása után jutott csak eszébe, ahelyett, hogy egyszerűen spontán és lényegre törően mondta volna el, amit szeretett volna. Ez volt a hiba! Ez volt a baj!

Tudta ugyanis ezt a bizonyos apró dolgot: Ah Ri a rögtönzött énjébe szeretett bele. Az esetlen, néha szégyenlős énjébe, amit rajta kívül csak az édesanyja ismert. Abba a Myung Soo-ba, akit nem engedett senkinek meglátni.

- Aish! – vakarta meg tarkóját bosszankodva. A legtöbb, amit ugyanis tehetett az volt, hogy eldob minden betanult, előre elgondolt szöveget, és csak kimondja azt, ami a szívét nyomja.

Persze… mintha az olyan egyszerű lenne. Sosem volt titok senki előtt, hogy nem az a fajta, aki könnyen megnyílik másoknak. Mindig is inkább úgy tett, mintha nem érdekelné. Inkább elfedte az igazságot, minthogy felfedje a gyengeségeit. Erre az embertípusra szokták mondani, hogy hűvös; vagy Ah Ri szavaival élve „Jeges, mint az Antarktisz” – ezen a gondolaton mosolyognia kellett. S miután eszébe jutott, hogy minden apró kis dolog megmosolyogtatja, ami vele kapcsolatos, kénytelen volt megállni a második emeleti lépcsőfordulóban, és térdére támaszkodva felidézni azt az aprócska kis jelenetet.

Akkoriban nem tetszett neki – ahogy most sem -, ha egy lány miatta sír, de egyszerűen nem is tudott másra gondolni, miközben Ah Ri könnyei a szemei előtt potyogtak, hogy „Hogy lehet valaki még ilyen szörnyű állapotban is, ilyen szép?”

Ez volt az egyetlen dolog, ami a fejében ragadt abból az esetből; hogy a lányt még sírás közben is milyen gyönyörűnek látta. Egy csodaszép síró angyal, akinek az ő oldalán kéne állnia a világ végéig.

Ah Ri képtelen volt feldolgozni, hogy Baekhyun egyetlen üzenetére vagy hívására sem válaszol. A harmadik ébren töltött éjszaka után úgy nézett ki, mint egy rondábbiknak számító zombi – piros orr, feldagadt szemek, amik úgyszintén pirosak, s az el maradhatatlan alváshiányt jelző karikák. Ez élete fénypontja.

Azonban akaratlanul is eszébe jutott Myung Soo – bármennyire is tagadná, mindig felbukkan az elméjében legalább egyszer egy nap.

Sokat gondolkodott azon, hogy vajon miért nem rohant hozzá azonnal, amint leszállt a gépről, de aztán eszébe jutott az is, hogy nem is látta személyesen Hyung Seok-ot több mint két éve, s ezért megértette, hogy miért nem jött még el hozzá. Aztán ettől a gondolattól megijedt. Miért is érdekli egyáltalán, hogy nem azonnal hozzá jött? Addig jó, amíg nincs itt!

Beleharapott a pirítósába, amit leginkább egy fekete színdarabhoz tudott volna hasonlítani, mert elaludt a konyhában – tegyük azt is hozzá, hogy ez volt az egész napi ételmennyiség, amit bevitt a szervezetébe. Ez a két szelet pirítós kenyér, és egy nagyobbra nőtt bögrényi tea.

A falatozásból a csengő hangja rázta fel. Rohant az ajtóhoz azt remélve, hogy… mit is remélve? Hogy Myung Soo vagy, hogy Beakhyun lesz ott? Még ő maga sem tudta egészen addig még fel nem tépte az ajtót, és egy kicsit sem érzett csalódottságot.

A jól ismert csokoládébarna szemek, a kockás ing és a soha el nem maradt féloldalas cica-mosoly nézett vissza rá. Fejében, mintha lágy hegedűszó csendült volna, s az kis repülő angyalokkal karöltve azt harsogták volna, hogy „Kim Myung Soo”.

Megrázta a fejét, hogy nem képzelődik-e esetleg, de miután a barna megszólalt megbizonyosodott róla, hogy ő áll előtte életnagyságban. ráadásul úgy felöltözve, mint az első napon.

- Azért nem használtam a kulcsom, mert nem tudtam mire számítsak odabent… - nem szeretett volna ilyen szarkasztikus lenni, de miután végignézett Ah Ri gyatra kinézetén nem tudott mást tenni, mint féltékeny lenni Baekhyun-ra, amiért vetélytársa képes volt ilyen állapotba sodorni az ő szerelmét! – Szerencsére nem leptelek meg a szobádban a kispárnáidba dőlve, zokogva. – Nem értette miért nem tud egyetlen kedves szó sem kijönni a száján.

- Ha ilyen hangnemben beszélsz velem, akár el is mehetsz! – mondta dacosan, kissé rekedt hangon a lány. Nagyon irritálta ex-barátja viselkedése, de az még inkább, hogy már csak a tekintetétől is remegni kezdtek a térdei.

- Ha kedves leszek, beengedsz? – nézett rá kiskutya szemekkel, amit a lány még egyszer sem látott. Muszáj mindent bevetnie a siker érdekében.

- Miért, esetleg baráti csevejre jöttél? – kötözködött vele; egyértelműen a határait próbálta feszegetni, de ezúttal még csak a közelében sem járt.

- Nekem már az is elég lenne. Akkor legalább biztos, hogy végighallgatsz. – igazította meg a haját. Nagyon úgy tűnt, hogy a játéka kezdi elérni a hatását, mert Ah Ri minden mozdulatát követte. Ezt nagyon díjazta.

A lány kitárta előtte az ajtót, s Myung Soo otthonosan mozogva ledobta magát a kanapéra. A nappaliban, ahol először csókolta, vagy nem csókolta meg őt – ez az este még mindig nem volt tiszta számára. Az viszont igen, hogy a következő – vagy első – alkalommal túlságosan is ismerősek voltak azok az ajkak. A tudatalattija nagyon is emlékezett az érzésre. A lány leült mellé a díványra.

- Nem fogom megkérdezni, hogy miért jöttél… mert tudom. – nyelt egy nagyot. „Ne menjünk bele ebbe a beszélgetésbe kérlek!”

- Tényleg? Tudod? – válaszul a másik csak bólintott. – Akkor világosíts fel, kérlek! – A Jégherceg hazudott volna, ha azt mondja nem élvezte a köztük repkedő feszültséget. Hogy miért? Mert ez jó fajta volt. Olyan fajta, ami, ha túlfeszül valami nagyon jó, és mindent elsöprő dolog sülhet ki belőle. Bár a szakértők ezt csak egyszerűen szexuális feszültségnek hívják, ő azért megpróbált most nem perverz gondolatokat ébreszteni saját magában. Már így is eléggé kívánta a lányt… nem kellett még fokozni.

- Meggyőzni engem, hogy mennyire sajnálod, hogy elhagytál. – olyan határozott volt, hogy majdnem még a fiú maga is elbizonytalanodott.

- Majdnem! – dörzsölte össze tenyereit, miközben a padlót nézte. – Csak éppen mégsem. – Annyira bizonytalan volt… Jól teszi ezt? Most már kimondta, úgyhogy mindegy.

- Akkor… - bizonytalanul csendült meg a női hang a szobában. – Miért?

- Tudod… gyakorlatilag… nem bontottuk fel a szerződést. Ez tudod mit jelent ugye?

- Tessék? – hökkent meg Ah Ri. „Mi ez a szituáció?!"

- Mindennél jobban szeretnék visszaköltözni a szobámba. – „Egyenlőre…”

- Ezért jöttél? Hogy a szobádról beszélgessünk? – „Ne légy dühös! Mert csak még aranyosabb leszel.”

- Igen. Az a nagy helyzet, hogy nem akarok Hyung Seok nyakán sokat lógni. Furcsa lenne az éjszaka közepén azokra a hangokra ébredni, amit Seo Hee-vel csapnak. – „Annyira jól csinálom!” Ártatlan tekintettel meredt a kézfejére, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne mosolyogjon. Ah Ri reakciója mindennél jobban bizonyította, hogy már nincs sok hátra. Már csak egy kis idő, és a falak porrá vállnak, és újra beengedi majd őt.

Oldalra fordította fejét, és tekintetét összekapcsolta a barna szempárokkal, amik most kis csalódottsággal, és rengeteg fájdalommal voltak teli. Tudta, hogy a fájdalom nagy részben – jelenleg – nem az ő érdeme, de ezen az egészen mind átlátott. Látta a legfontosabb dolgot, amit megpróbált a lány leplezni előle – s nagyon is jól ment volna neki, ha nem ismerte volna ki ennyire jól. A szembogara közepén, a nagy feketeségben ott volt az a bizonyos kíváncsi, izgatott csillogás, és az a valami, amiről még maga Ah Ri sem tudott, csak Myung Soo volt képes meglátni azt: a szikra, ami lángra tudja gyújtani a szívét.

A Jégherceg mondani akart még valamit. határozottan emlékezett rá, hogy még lett volna valami, amit feltétlenül közölni szeretne a másikkal, de valahogy minden gondolat kiszállt a fejéből; abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lenne felidézni egyetlen egy általa tanult szót is, még a gyerekkorából sem.

Nagyot nyelt, ami a néma csendben szinte belehasított a füleibe. Csak azt tudta remélni, hogy annyira azért nem lehetett hangos, hogy Ah Ri is meghallja.

Teste saját magától kezdett el cselekedni. Lassan, mintha jégen próbálna meg átkelni közelebb csúszott a lányhoz. Minden mozdulat, amit tett, annyira óvatos volt, mintha egy félénk nyuszira vadászna, aki bármikor elszaladhat. S bár ez a hasonlat nagyon gyérül festette le a helyzetet, akár még így is lehetett volna. Ah Ri felpattanhatott volna, és ott hagyhatta volna, de szerencséjére nem tette. Várt. Várt arra, hogy mit fog tenni Myung Soo.

Miközben minden eltöltött másodperc óráknak tűnt, ilyen közel ülve egymáshoz, úgy, hogy semmi sem történik, s csak néznek egymás szemeibe.

„Ezt a pillanatot szeretem a legjobban… amikor a szívverésem felgyorsul, görcsbe rándul a gyomrom, és elönt az izgalom. A várakozás pillanata, a dobogás.”

A Jégherceg nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Mindennél jobban szerette volna, hogy megtörténjen, azonban Ah Ri tekintetében hol ugyan az volt, mint az övében, hol pedig bizonytalanság. „Nem akarom elrontani…” – gondolta, azonban a szíve már rég cselekedetre késztette a testét, amit csak az áramhiány miatt a gyertyafény, és a néha-néha megvillanó zseblámpa is csak fokozott.

- Annyira sajnálom… - suttogta rekedten miközben módszeresen megszüntette az ajkaik között lévő távolságot. – Nem tudtam mit teszek… - nyalta meg ajkait.

- Én… - próbált volna ellenállni, de már mindegy volt. Myung Soo teljes mértékben behálózta őt. Nem is tudott másra gondolni, csak a közeledő ajkakra, s hogy a barna fogja megcsókolni őt.

Az összes érzés, amit eddig mindketten megpróbáltak mélyre ásni feltört, s özönvízként öntötte el mindkettőjük elméjét, amint ajkaik összeértek. „A dobogás után ez a második kedvenc részem…”

Miután a lány viszonozta a csókját, olyan boldogság töltötte el, mint még soha; mintha hazatalált volna. S nem is tévedett olyan nagyot, hiszen már majdnem oda is ért. Már majdnem hazaért.

Baekhyun Special 01.

A múltba tekintés sosem volt a kedvenc elfoglaltságaim között. Minden, amire a gyerekkoromból, és a kamaszkorom nagy részéből emlékszem az a családom folytonos inzultálása, és a kórház fehér falai.

Ha nem a kórházban töltöttem az időmet kivizsgáláson, akkor folyton csak apámat hallgattam; mindig azt mondta, hogy nem érti, miért bünteti az ég egy ilyen beteg gyerekkel. Vajon mivel érdemelhette ki, hogy az összes pénzét, amit nehezen sikerül megkeresnie, el is költi a hatalmas számlákra, amit a fia „egészségére” szolgál. De ezt mind csak feleslegesnek tartotta, és nem is félt mindig a fejemhez vágni, hogy úgy sem fogok soha meggyógyulni.

Azonban én tényleg szerettem volna, ha az orvos végre azt mondja, hogy a szívem rendben van. Hogy nem kell többé bejönnöm. S ha ez így lett volna már abban az időben, elkezdhettem volna törleszteni azt a rengeteg pénzt, amit az apám ott hagyott az egészségem miatt.

De ezek a napok még nagyon sokára jöttek el. Minden amit tehettem az volt, hogy lenyeltem az összes sértést, és úgy teszek, mintha meg sem hallanám az egészet. Azonban ez nem jelentette azt, hogy nem fájt; minden éjszaka sírva aludtam el. Vagy a véletlenül elfogytak a könnyeim, akkor csak üres tekintettel meredtem a plafonra, s azon gondolkodtam vajon miért élek még egyáltalán. Miért kell itt lennem? Mit tettem előző életemben, hogy egy ilyen elcseszett – elnézést ezért a szóért – életet érdemlek.

Semmi értelmét nem éreztem annak, hogy létezem. Csak sodrottam a semmiben, s vártam valamire, amiről azt sem tudtam, hogy mi lehet az. Mondhatnám, hogy mostanra minden rendben van, hiszem „egészséges vagyok, a lelkem is rendben van, feldolgoztam az összes gyerekkori sérelmem, de nem így van. Rendszeresen tapasztalom a visszatérő depresszió jeleit, és nem igazán tudok megküzdeni vele.

Ha egyszer valami bele véste magát az életedbe, akkor utána már nem tudsz szabadulni tőle. Az orvosok, pszichológusok mindig azt mondják, hogy a depresszióból ki lehet lábalni, le lehet küzdeni, de ha valaki egyszer átélte az nagyon jól tudja, hogy ez nem így van. Időről időre újra visszatér, ledönt a lábadról, s mintha mi sem történt volna – jobb esetben – zavartalanul távozik az ajtón. De ez egyértelműen egy hullámvölgyekkel teli állapot. Hol jobb, hol rosszabb, de meggyógyulni igazán sosem fog az ember.

Főleg azok után, amiken én mentem keresztül. A legtöbb ember már rég feladta volna, azt mondva, hogy az egész élete értelmetlen, s felesleges ezen a világon járnia. Viszont én soha nem tudtam ilyen lenni. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nekem tovább kell élnem; van még valami dolgom az életben. Azonban arról fogalmam sem volt, hogy ilyen szerencsétlenül fogom végezni.

Volt valami dolgom, valóban. Amit nagyon úgy tűnik, hogy be is teljesítettem, mert lassanként – a nem igazán szívbetegségem, ami mégis úgy van kezelve – visszatért minden rossz. Minden, amit át kellett élnem gyerekként, egyszerűen csak visszasomfordált az életembe, mint egy alattomos kígyó, ami nem akar mást, csak Ádámot és Évát a rosszra csábítani.

A kórház felé haladva ezek a gondolatok zúgtak a fejemben: „Ha visszatérnek a tünetek, akkor már nem tudunk mit tenni, akkor…”

Akkor mi lesz? Rá sem mertem gondolni, még csak azt sem akartam, hogy egyáltalán megkörnyékezzen a valóság. Mert az igazság az volt, hogy nem sok időm maradt. Másodszorra már nem kezelhetnek újra ugyan úgy, mert abba – a dokik szerint  - belehalnék. Nem mindegy, ha a kezeléssel, és anélkül is meghalok?

Igazság szerint nem volt az. Nagyon nem! Tudtam, hogy mire számíthatok a fehér falak között, a fertőtlenítő bűzével körülölelve. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy az életem utolsó szakaszát azok között a sajnáló pillantások között töltsem el.

„Milyen fiatal, és így járt.” - „Az élet olyan kegyetlen…” – mindent ki lehet olvasni a szemükből, amitől csak még rosszabbul érzi magát az ember. Ezért hát nem szeretném semmilyen kezelésnek alávetni magam. Ha a túlélési arány így is kevesebb, mint öt százalék, akkor nem is igazán van miről beszélnünk, nem igaz? – Ezt mind elmondtam a most már előttem ülő orvosnak is. Arcára ezek hallatán pókerarc ült ki, holott tudnia kéne kezelni az ilyen helyzeteket. Naponta legalább egy tucatszor közli valakivel, hogy neki befellegzett – persze jól begyakorolt sablon szöveggel, amely  valamicskét együttérzéssel tölti el az embert. De mi haszna, ha közben fapofával egy halvány szikrét sem mutat rá, hogy érdekelné?

Ami számomra még kiábrándítóbbá teszi az egészet, hogy Dr. Han legalább tíz éve ismer engem. Régen még kártyáztunk, és ebédeltünk is együtt a kórház büféjében, amikor épp volt annyi erőm, hogy felkeljek.

Akkoriban még annyira beleélte magát a gyógyításba… akkoriban még annyira más volt. Az élet őt is úgy megtörte, ahogy engem.

Ült egymással szemben két régi ismerősnek mondató valaki, akik arcára nem ült ki semmi más csak a szó szerinti „semmi”. Néztük egymást egy ideig. Tekintetében ugyan az a megfakult ember nézett vissza, mint akivel minden reggel találkozom a tükörben. A tükörben, ami számomra túlságosan is megmutatja a valóságot, amit sokáig látni sem akartam.

Az első az, hogy semmi élet sincs bennem. A második pedig az, hogy egyedül vagyok; senki nem áll mellettem. Amint visszagondoltam a mai reggelemre az is eszembe jutott mire gondoltam, amikor elindultam ide: „Végül úgy is mindenki egyedül marad.”

- Biztos vagy ebben Baekhyun? Lehet, hogy… - kezdett bele a doki a sablon szövegben.

- Felejtse el Dr. Úr. Vegyük úgy, hogy maga minden öntől telhetőt megtett, megpróbált rábeszélni, és én nemet mondtam. Tudom, hogy igazából ma itt sem akar lenni. Még csak találkozni sem akart velem. – nyeltem egyet. – Tudja miért? Mert én vagyok a kudarca, ami húsz éves pályafutása után újra visszaköszön.

- Ezek alatt az évek alatt csak pimaszabb lettél…

- És egy kicsit jobban haldoklom. – rántottam meg a vállam. Tudtam mire próbál rávenni, mert sejtettem, hogy hatni próbál rám; a következő mondata teljes mértékben elárulta ezen szándékát.

- Tényleg nincs semmi, amiért érdemes lenne élned? Nincs álmod, amit még nem teljesítettél? Vagy esetleg egy lány, akiért küzdened kéne? – hajolt előrébb. „Tipikus. Nyomatékosít a testbeszédével… hah!”

- Az álmom a nyáron teljesült, pontosabban mindkettő. Volt egy fotókiállításom Amerikában, és ezáltal hagyok valami nyomot magamról a világban. Tudom, hogy lesznek emberek, akik nem felejtenek el, és ez a lényeg. Nem akartam soha a feledésbe merülni, de mivel ilyen nagy siker volt, és majd háromszáz képemet állították ki, ez nem fog megtörténni.

Minden, amit az életem során tettem önzőségből tettem. Azért, hogy nyomot agyjak, hogy ne felejtsenek el. Volt egy ismerősöm… Suzy-nak hívták, aki megtanított engem egy nagyon fontos dologra az életről. A mai napig ez zeng a fejemben, mintha még csak tegnap mondta volna. Végül mindig egyedül maradsz! így is van, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon. A szüleim még a diplomaosztómra sem jöttek el, nincsenek barátaim, és… - ezt nem tudtam kimondani. Nem gondolhattam megint Rá. – nekem ez így jó. Nem hagyok fájdalmat magam mögött.

- És a lány, akire még gondolni sem mersz ebben a pillanatban, mert tudod, hogy ezt az egész elhatározást megváltoztatná?

- Elengedtem… - hajtottam le a fejem, és ahogy ezt kimondtam a szívem nagyon erősen szúrni kezdett, de tudtam, hogy ez nem azért van, mert beteg vagyok. Ez csak a fájdalom miatt van, ami a lemondással jár.  – Soha nem mondtam neki, hogy beteg voltam, vagy hogy bármikor lehetek… egyszerűen csak szakítottam egy nagy veszekedés után. Elengedtem őt. Lehet, hogy most fáj neki, és a telefonhívásomat várja, mert nem érti mi történik, de egy nap már nem fogja várni, és nem is fogja érdekelni, hogy miért nem tud elérni. Továbblép.

- Honnan veszed, hogy ez így jobb?

- Egy szakításon könnyebb túl lenni, mint egy halálon. – mosolyodtam el, de mindketten tudtuk, hogy ez csak hamis volt.

- Ez igaz. De az, amit most művelsz… csak gyávaság.

- Nem az… Azt szeretném, hogy boldog legyen nélkülem, hogy ne szenvedjen miattam.

- Honnan tudod, hogy most nem szenved legalább annyira, mint te?

- Talán már meg is érkezett. – húztam el a szám, és összekulcsoltam ujjaim az ölembe. Nem volt könnyű még rá gondolni sem, de tudtam, hogy Myung Soo vissza fog jönni. Tudtam… mindent tudtam.

- Ki?

- A srác, akivel megígértettem, hogy vigyáz rá. – Mivel nincsenek barátaim, és egyértelmű, hogy Ah Ri barátai betegesnek tartanák, amit tettem, hát megtartottam magamnak ezt az információt.

Egy héttel ezelőtt felhívtam Myung Soo-t, s gyakorlatilag engedélyt adtam neki, hogy vessen be minden eszközt, hogy Ah Ri el tudjon felejteni engem.

- Lemondtam a legjobb dologról az életemben, ennél rosszabb nem igen lehet.

- Dehogynem… tudod mi? – mivel megráztam a fejem folytatta. – Úgy éled meg az utolsó heteket az életedből, hogy hiányolod a szerelmed, és emellett még egyedül is leszel. Mindig azt javaslom a haldokló betegeknek, hogy…

- Nem kell semmilyen javaslat. Köszönöm. – felálltam, és az ajtó felé indultam. – Nem mondom, hogy Ég Önnel, mert ha rosszabbul leszek úgy is be kell jönnöm. Még találkozunk.

Nem bírtam volna tovább ott maradni. A tudat, hogy azt mondta heteim vannak hátra… maga volt a pokol. Összeszorult a torkom, a falak közeledni kezdtek felém, és zúgni kezdett a fejem. Akár még el is ájulhattam volna, de valami furcsa oknál fogva a szervezetem nagyon szeret szenvedni, ezért csak lebegtem ebben az állapotban egyre homályosodó tekintettel.

- Jól vagy? – egy lágy női hang, aggódó tónussal rántott ki a rosszul létből. Összeszorítottam a szemem, s mikor újra kinyitottam egy kórházi ruhás huszonkét-huszonhárom év körüli lány nézett le rám, nagy barna szemekkel. A kézfejéről egy vékony cső vezetett fel egy tasakhoz, amiből egyértelműen kiderült, hogy infúziót kap, mivel beteg. „Csak az a kérdés, hogy mennyire?”

33. Fejezet - Here I am!

Sziasztok!

Elérkezett a várva várt pillanat... MYUNG SOO MEGÉRKEZETT!!! *-* Csak én vagyok ilyen izgatott? :)

Olyan sok dolog történt ez alatt a három nap alatt Ah Ri-val, hogy azt sem tudta merre kapja a fejét. Leginkább azért, mert sehogy sem tudta elérni Baekhyun-t bárhogy is próbálkozott, s ez kikészítette őt.

Hiszen a fiú gyakorlatilag nem szakított vele, egyszerűen csak elküldte őt. Ugye nem szakított vele? Sehogy sem tudta a helyére raknia a dolgokat, s minél többet gondolkodott rajta annál inkább összekuszálódott minden. Lényegében ezért akarta végre elérni barátját, hogy megkérdezze tőle, és hogy tisztázza vele az egész szituációt. Azonban nem úgy tűnt, mintha Baekhyun hajlandó lenne bármiféle indíttatást is mutatni arra, hogy beszéljenek.

Mire észbe kapott a telefonja mellett töltött percek órákká, majd végül napokká váltak, s már el is jött a csütörtök reggel. A reggel, amitől annyira retteget. Hisz egész nap számíthatott arra, hogy Myung Soo felbukkan, és lényegében akármelyik pillanatban becsöngethet az ajtaján. Ő pedig még csak el sem döntötte, hogy hogyan viselkedjen vele. Csapja be az ajtót? Engedje be? Vagy esetleg hallgassa meg és utána küldje el, de csak az ajtóban állva? Nagy dilemmák előtt állt, s mindennek a közepében még a Kávézója is egy válságos időszakot élt át.

Az egyik volt alkalmazottja eljutatta a citromos csokoládétortájuk titkos receptjét a konkurenciának, és jelenleg a jogokért kell megküzdenie. S ez mind az alatt történt, amíg ő az Államokban volt barátjával. Egy kész katasztrófára ért haza, és még hozta is magával a bajt, hisz ennyi még nem volt neki elég.

Mostanság sokat gondolkodott azon, hogy bárcsak visszamehetne az időben, és még csak Myung Soo közelébe sem menne. Minden ott kezdődött, amikor megnyitotta a szívét. Minden Vele kezdődött el.

Hibáztathatná mindenért a Jégherceget, de igazából nem teszi, legalábbis nem szándékosan. Mert a lelke mélyén tudja, hogy előbb utóbb a szíve úgy is megnyílt volna valakinek. S ha akkor és ott nem is Myung Soo-nak, de valahol a jövőben biztosan találkoztak volna. Mert a végzetet nagyon nehéz elkerülni – ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor egyszerűen csak lehetetlen -, abban pedig nagyon is tisztában volt, hogy Myung Soo a végzete. Tagadni kár volt – azok után, hogy egy több milliós külföldi városban összefussanak az utcán szinte az első nap, az bizony nagyon sok mindent bebizonyít. Ráadásul, ha a második harmadik találkozásuk már megtervezett lett volna, akkor talán ez még meg is cáfolná az egészet, de a döbbenet a fiú arcán elárulta, hogy ő sem számított rá, hogy újra összefutnak.

Ráadásul a találkozásuk is… mondhatni a sors intézte úgy, hogy ők találkozzanak. Ugyanis aznap, amikor a fiú először lépett be a kávézóba, nem is kellett volna Ah Ri-nak dolgoznia, hisz szabadságot vett ki,  csak épp beállt, amíg Seo Hee meg nem érkezik a találkozójukra.

Visszagondolva arra a napra mindig mosolyognia kell. Hisz belegondolva mennyire ideges volt, amiért Myung Soo őt figyelte az asztalától szüntelenül, s hogy rohant el, mert megijedt – nagyon viccesnek találta.

Ezalatt a gondolatmenet alatt újra tárcsázta Baekhyun számát, háromszor kicsörgött, de aztán sípolni kezdett jelezve, hogy a fiú megszította a hívást. Ez jobban fájt neki, mintha felvette volna, s azt mondta volna, hogy „hagyj végre békén!”

- Mégis hol lehetsz most? – rágcsálta körmeit aggódva. S, ha csak tudta volna, hogy barátja abban a pillanatban hol tartózkodik talán még sírógörcsben is tört volna ki. Valószínűleg ez volt az egyetlen indok, amiért Baek nem vette fel a tekefont. Nem akarta, hogy Ah Ri megtudja mi folyik jelenleg az életében. Nem akarta, hogy részese legyen; nem akarta, hogy végig nézze. A fájdalom, ami elöntötte a szívét csak rosszabbá tették a helyzetét, hisz minden percben fel akarta hívni s lányt, és elmondani neki mennyire sajnálja, amit mondott, és hogy mennyire szereti, de mégsem tette meg. A világ semmi pénzéért nem szerette volna, hogy ekkora fájdalmat, és gyászt hagyjon maga után. Akkor inkább a szakítás fájdalmát választotta. talán néhány hét múlva már nem is fog neki annyira fájni, hogy elment; ez az egyetlen gondolat lebegett a szemei előtt, miközben újra és újra megszakította a hívásokat. Feláldozni a saját boldogságát, valaki másért… ez volt az amit mindig csinált. Mondhatni a vérében volt, hogy így tegyen. Azonban ahogy az lenni szokott, mindig azok az emberek járnak a legrosszabbul, akik a legtöbb áldozatot hozzák meg másokért – ezt már olyan rég megtanulta, de még sem tudott rajta változtatni. Ő már csak így fogja végezni.

-----------*****-----------

Lassan, de biztosan haladt a repülőtér kijárta felé nagy bőröndjével Myung Soo, aki izgatottságában még azon is elgondolkodott, hogy futásnak ered, és meg sem áll Ah Ri lakásáig. Azonban legnagyobb bánatára tudta, hogy nem mehet egyenesen oda. Ráadásul még Hyung Seok is várt rá, hogy még véletlenül se tudjon a szíve után menni, és elsietni a dolgokat.

- Hyung! Úgy örülök, hogy újra itt vagy! – ugrott barátja nyakába,  amin először a Jégherceg meglepődött, de aztán rájött, hogy milyen sok időt tölt a drága, egyetlen Seo Hee-vel ezért kétségtelen, hogy átvett tőle egy két szokást. De pont ezt a bosszantót kellett?

- Én is Hyung Seok! Hol hagytad a barátnőd? – érdeklődött, bár reménykedett benne, hogy valami Ah Ri-val kapcsolatos választ fog majd kapni, de csalódnia kellett.

- A kávézóban segít be, mert épp egy nagy krízissel nézünk szembe. Hyung! Mondtam már, hogy társtulajdonos lettem?

- Te? Ah Ri képes volt veled üzletre lépni? – húzta fel szemöldökét, hogy  bosszantsa barátját.

- Megváltoztam, tudod? Jól csinálom, és még szeretem is csinálni. Mi mást tehetett volna? Minden jelentkezőt elküldtem. – ördögi mosoly kúszott ajkaira. – Csak sajnos megtudta, és pórul jártam, mert a Szerelmem is leszúrt… - görbültek le ajkai. „Még hogy megváltozott…” – forgatta meg szemei a gondolatra.

Minden ugyan olyannak tűnt, mint mielőtt megismerte Ah Ri-t. Minden zajos, nyüzsgő, és nagyon magányos volt. A kezdeti izgatottsága, és öröme, hogy végre itthon lehet, ahogy legjobb barátja lakása felé haladtak egyre inkább szertefoszlani látszott. Rájött ugyanis, hogy milyen sok emléket hagyott itt, és hogy mennyire nem érezte helyesnek, hogy átélte őket.

Megrázta a fejét, hisz a negatív gondolatok nem tántoríthatták el. Nem alig néhány méterre a finish előtt… vagy épp a Start-vonalnál? Köztudott ugyanis, hogy önbizalom nélkül nem állhatsz ki az ellenfél ellen. S ezért összeszedte magát. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy ki ellen fog harcolni;  Ah Ri ellen? Nem! Érte kell harcolnia. Akkor Bsekhyun ellen? Ez már sokkal inkább valószínűbbnek tűnt, de nagyon jól tudta azt is, hogy csakis a lányon fog múlni az egész tehát, őt magát kell legyőznie. Le kell rombolnia a vele szemben felállított falakat, hogy újra beférkőzhessen a szívébe.  Van ennek egyáltalán értelme? Nem látott sokat benne, de a boldogsághoz vezető úton nem mindig találunk értelmet a dolgoknak abban a pillanatban, amikor történnek velünk. Nehéz ez az életnek nevezett, néhol vígjátékba átcsapó inkább drámára hajazó film.

- Hyung… lehet, hogy nem kéne rögtön meglátogatnod Ah Ri-t, és felzaklatnod őt… - próbált finoman utalni az idősebbnek, hogy a lány, most nincs olyan állapotban, hogy ő rárontson, de persze ez Myung Soo-t egyáltalán nem érdekelte.

- Tudod, dongsaeng… erre vártam amióta csak elmentem innen. Hogy leszálljak a repülőről, hogy odamenjek hozzá, és elmondjam neki, hogy mit érzek. Hogy elmondjam neki mennyire is szeretem őt. Nem érdekel, ha épp nem alkalmas. Nem érdekel, ha a harmadik Világháború van kitörőben, én akkor is oda fogok menni még ma, és ki sem jövök onnan, csak ha az enyém lesz újra. De az után pedig lehet, hogy azért nem mert az enyém… - ábrándozott el egy pillanatra.

- Van elég baja most Hyung… Tudod…

- Ha úgy vesszük akkor nem mondtam fel a szerződésem, és még a kulcsom is megvan, tehát én is ott lakom. Tudod mit? Hiszen én ott is lakom!  - csapott a homlokára, mint aki épp megfejtette a világ legbonyolultabb rejtélyét, és rájött, hogy milyen egyszerű is volt igazából.

- Hyung… Baekhyun napok óta nem válaszol a hívásaira, és nagyon ingerült. Ha most odamész talán még a testi épségedben is kárt tesz; vagy ami rosszabb… érzelmileg fog bántani téged. Át kell ezt gondolnod! – állította meg a lépcsőn a lakása felé. Tudta nagyon jól, hogy Myung Soo eleget szenvedett, hisz végighallgatta minden egyes gondolatát ezek alatt az évek alatt, amíg távol volt. Nem akarta, hogy fejest ugorjon a mélyvízbe. Ha elkapkodja semmi jó nem sülhet ki a dologból.

- Van egy nagyon fontos kérdésem, Hyung Seok… - fordult felé, és nézett mélyen a szemébe jeges tekintetével barátja. – Mi bajod van neked? Meg tudom oldani egyedül is! Nem kell, hogy mindenki beleszóljon. – hiába gondolta az ellenkezőjét, sosem tudta volna megköszönni az aggodalmat. Nem az a fajta ember volt, aki ki tudta mutatni az érzelmeit, s azt mondta, amit valóban gondolt. Kivéve persze, ha Ah Ri-ról volt szó.

Nagyon rég megtanulta még Suzy-tól, hogy az első gondolatodat kimondani bűn. Hiába akarta lezárni magában azt a fejezetet az életében, sehogy sem sikerült megszabadulnia minden rossz szokásától.

- Nem mondom el utoljára Hyun Seok… egyedül fogom csinálni, úgy, ahogy én akarom. – ragadta meg barátja gallérját. Hiába látta, hogy a másik megijedt a hirtelen dühkitöréstől mégsem érdekelte. Azt utálta a legjobban, ha valaki meg akarta mondani neki, hogy mit tegyen.

- Hyung… - próbált meg kiszabadulni Myung Soo szorításából. Látta, ahogy a Jégherceg szemében a düh egyre inkább átalakul meglepettséggé, majd végül megbánássá. Elengedte őt, s bűnbánóan nézett rá.

- Sajnálom, tudod, hogy…

- Tudom, semmi baj, csak mivel gyenge vagyok, az ilyenektől mindig megijedek… - kezdte el pulóvere ujját húzogatni, mint egy félős kisgyerek.

- Mindig is ilyen voltál. – mosolygott barátjára Myung Soo, majd olyat tett, amit nem sűrűn – sőt még egyszer sem – megölelte pajtását. A pár másodperces ölelés, kínos csendet hozott magával, de természetesen a fiatalabbik hozta a formáját, s megtörte a csendet azzal, hogy berontott a lakása ajtaján, és elkiáltotta magét, hogy hazaért. de persze azt az aprócska kis tényt elfelejtette, hogy Seo Hee épp a kávézóban segédkezik, ezért nincs otthon senki.

- Pabo – lökte oldalba Myung Soo, majd nevetni kezdett. – Inkább mond meg, hogy hol alszom ma… tudom, hogy még csak délután kettő van, de nagyon fáradt vagyok az időeltolódás miatt.

- De Amerikában most… - kezdett bele.

- Ha be mered fejezni, halott vagy! – meredt rá gyilkos pillantásokkal a Jégherceg.

- Bocsánat. balra a második ajtó. Az első ajtó a fürdőszoba. Nem akarsz lezuhanyozni lefekvés előtt? – bólintással jelezte, hogy szándékában állt. – Akkor ma…

- Tudok várni még egy napot. Úgy sem töltöttem veled két éve egy kis időt sem. – rántotta meg a vállát. – De holnap már nem jövök vissza. – kacsintott egyet. De miután elindult a fürdőszaba felé – tegyük hozzá, hogy a hirtelenjött alvási kényszere kámforrá vált – nem tudta leplezni, hogy mennyire csalódott, hogy várnia kell holnapig. Azt hitte, hogy már ma is ott aludhat.

„A dolgok nem mindig alakulnak a terveink szerint” – húzta el a száját, s lehúzta pólóját, hogy végre beállhasson a zuhany alá. Azinban azt nem tudta, hogy amikor ez a gondolat átfutott az agyán, Ah Ri is hasonlón törte a fejét. Meg győződött róla, hogy a telefonja néma üzemmódba van kapcsolva, és otthagyta a nappaliban, majd kilépett az utcára. Hogy miért nem vitte magával? Biztos akart lenni benne, hogy nem lesz kényszere rá, hogy felvegye a telefont, ha Baekhyun esetleg telefonálna. Eleget küzdött azért, hogy beszéljenek, most rajta a sor, de nem veheti fel elsőre. Nem szabad.

Kilépett hát a szabadba, és egyedül indult neki a délutáni nyüzsgő szöuli utcának.